Vadvirágos rét

Nemfanfiction írásaim, saját képekkel tálalva. Jó étvágyat!~

Némán feküdtem az ágyamon. Tiszta éjszaka volt, a hold fénye besütött az ablakon. Szobám békés félhomályban nyugodott.

Bárcsak én is nyugodtam volna vele együtt! Azonban a gondolataimat nem érdekelte a zsibbasztó fáradtság, mely testemet uralta. Ott zúgtak bennem, egyre közelebb kerülve a megőrülés határához. Kétségbeesést, csalódottságot, reménytelenséget sugároztak lényem minden apró szögletébe. Mint vihar kergetőztek a kérdések és válaszok, és bárhogy akarták, nem találták meg egymást. Hangos kiáltások vegyültek a forgatagba, mely már emlék-foszlányokkal bővült hurrikánná vált. A bizonytalanság hurrikánjává, mely nem hagyott teret az ésszerűségnek és a józanságnak. Elsöpörte az útjába kerülő boldogságot, cserébe a viszonzatlan szerelem érzését adta. Kioltotta a nap fényét, tövestül csavarta ki az éppen virágzó fákat, az öröm bástyáit lerombolta.

Azt hittem, a napom mindig világítani fog, a fák csak nekem fognak rügyezni, az erődítmények örökké állnak.

A sötétség maradt és a pusztulás. Az égbe nyúló romlottság. A földben tenyésző kórságok. Az elérhetetlen célok, a soha be nem teljesülő álmok, a kiolthatatlan vágyak, a pislákoló remények.

Sápadt arcomon a rémálmok járták táncukat. Lábnyomukat otthagyták a szemem alatt feltűnő karikákban.

Keserédes mosolyra húzódtak ajkaim. Meghallottam hangját, ami, bár goromba szavakat suttogott, mégis az övé volt. Hozzá tartozott. Képtelen voltam felfogni a szavak értelmét a hirtelen rám törő érzelmek miatt. Már az alakját is láttam; néha közeledve, néha távolodva tőlem. Utol akartam érni, de lábaim nem mozdultak. Válaszolni akartam, de nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. Nevetett – de aljasan, lenézően. Gyengéden fogta meg a kezem, hogy a belehelyezett tőrt szívembe döfje. Gyűlöltem és szerettem. És ő ezt pontosan tudta. Sikítani akartam, hogy lássa, mennyire fáj ez nekem. Fölösleges lett volna, hiszen ő pont ezt akarta elérni. Az én szenvedésem az ő boldogságát szolgálta. Tökéletesen érezte magát. Könnyeim láttán mohó vágy csillant a szemében, ami zavarba ejtett. Az arcán gyermeki ártatlanság jelent meg. Láncaimtól megszabadított, sebeimet bekötözte, és gyógyító csókot nyomott rájuk. A méreg pillanatok alatt futott szét ereimben. Egyre nehezebben lélegeztem, látásom mindinkább gyengült. Létem utolsó perceiben nem kívántam mást, csak a biztonságos, egyhangú halált, mely megszabadít a bennem uralkodó pokoltól.

Meggyógyultam – s az ördögi kör folytatódott.

/2012.10.19/

*****

Mikor az alkonyat a fejedre borul és elönt a veszteség tudata
Magával ragad az érzés, ami a végtelenbe visz
Illúziók, rémálmok kísérnek fel a meredek utcán
Mégsem félsz és sírsz mert szíved a reményben hisz

A köd letett téged. A folyosó falát képek díszítik
Elveszted az önuralmad és elbúcsúzik józan eszed
Éjben kószáló fekete macska sírása zúg a fejedben
Sértett agyad romjait zajosan mind megeszed

Kár volna éppen most visszafordulni, a szél téged vár
Nincs erőd hogy ellenállj a ennek a kényszernek
Tudatod egyedül mászik egy másik világ felé
Addig hagyod magad, míg reményeid halálra vernek

Látásod elsötétül de a fagyos csend megmarad
Ne menj tovább hiszen már úgysem jutsz sehova
Talán a bűnös élet az, ami erre az útra vitt
Kérdések. Miért? Ki vagy? Te is? Meddig? Hova?

/2013.08.13/

*****

„Már megint új lakók érkeztek. A szörnyű zsivajtól szétrobban a fejem. Úgy látom, gyerekek is vannak. Remek.”

Esős, novemberi nap volt, amikor ismét az utcáról jövő hangokra lettem figyelmes. Letörölve ablakomról a párát, némi elégtétellel nyugtáztam, hogy új szomszédaim most nem az iszákos, elzüllött fajtából valók. Két kislány kisebb kartondobozokban vitte be babáit és annak tartozékait, míg szüleik, egy fiatalabb házaspár tetemes mennyiségű étkészletet és ruhát halmozott fel dolgos kezeiben.

Ők is ebbe a barátságtalan, régi stílusú házba költöztek. Amikor csak ránézek, kiráz tőle a hideg. Ódon, penészes ablakait sötét redőnyök takarják, hogy a fény ne juthasson be. Rézszínű cserepek hullámzanak a lakás tetején, amik egy öreg, baljós kéményhez vezetnek. A ház színe szürke, mint ezek az esős őszi délelőttök.

Ezenkívül növelte bennem a félszet az egyre sűrűbben beköltöző lakók száma, akik mit sem sejtve rendezkednek be az új otthonuknak vélt épületbe. Gyakran járnak ki ideges arccal az utcára, és próbálnak kiutat találni a rémisztő nyomorból. A helyzetük reménytelen. Az utóbbi négy családot, akik abban a házban laktak, elnyelte a föld; vagy esetleg egyéb szörnyűség.

Sajnálom ezt a két ártatlan angyalt. Kacajuk visszhangzik fejemben. Szőke hajuk az Isten könnyétől összetapadva takarja boldog arcukat. Számukra a hely izgalmas, megannyi kalandot magában rejtő, elvarázsolt kastély. Talán azt hiszik, hogy a szörnyeteg szívét ők fogják felmelegíteni, a sárkányoktól pedig daliás hercegek mentik meg őket.

Igen, úgy gondolom, a házban egy bestia él. Egy elátkozott élőlény, ami emberek húsával táplálkozik. Amikor pedig éppen kifogy az éléskamrája, hirdetéseket ad fel, hogy mielőbb csillapítani tudja éhségét. Előfordulhat azonban, hogy a lakást egy kísértet uralja, mely láthatatlanul kergeti tébolyba az oda költöző embereket. Talán egy régi emlék rabja, talán egy súlyos átok tartja életben - nem lehet tudni. Lehetséges, hogy a bosszúvágy hajtja. 

Mindenesetre, én félek. Nem tudom, mit is kellene tennem, hogy a rejtélyes eltűnések véget érjenek.

Zavarodottan ülök vissza íróasztalom megszokott rendetlensége mögé. Egy élénk színű cetlin akad meg a tekintetem, ami egy határidős munka befejezésére hívja fel a figyelmemet. Néhány perc múlva ismét a szavak tengerét szelik át fáradt szemeim.

/2013.02.27/

*****

Állok előtted, ki oly drága vagy,
És mégis, oly megfizethető!
Te vagy segítőnk, ha beáll a fagy,
Melegeddel ím szívünk fűthető.
Nézem gombjaid, míg e szerkezet
Fényével eloltja a bús telet.
Csillan szememben hős döntési vágy -
Rézpénz csörren, akár az angyalszárny.
Reszkető kezemmel érek hozzád.
Erre te délceg énekkel felelsz;
A pirulást nem tűri fény-orcád,
Minden érzést hűn, higgadtan kezel.
A pillanatra megtorpan szívem;
Áldott álmokat rejtett szíved.
Mennyei nedv csordul le ajkadon -
Ily csodát nem terem a zord vadon.
Ez édes tettet, mint jóság fiát,
Ártatlan áhítattal bámulom.
Ajkam halkan mormol el egy imát,
Mert tudom: az ital kincs, jutalom.
Lelkem rezeg, míg e nedűt áldom,
Cseppjeid, mint vigasztalót, várom.
Testem lassan megérinti az ízt,
S könnyedén átlépi, akár a kínt.
Lényemet jóleső hő lepi el,
Mely múló emlékként marad csupán
Bennem. Reggel szomjazva kelek fel,
És feléd futok, sietve, sután.

/2013.11.19/

*****

Egyedül állok a világos, ragyogó szobában. A nap reggeli melegét ontja rám, ahogy kilépek az erkélyre. Gyönyörű a kert. Lélegzetelállítóan szép. A madarak vidám dalra fakadnak. Tudom – ez a dal nem nekem szól.

Nem gondolkodok már azon, hol rontottam el. Nem érdekel, mire lennék képes. Nem bántam meg, amit most teszek. Nem vagyok gyenge; csak... fáradt. Olyan sokan bántottak. Olyan sokáig elviseltem magam. Elég!

Szobám ajtaja hangos kattanással zárul. A kulcs – halálom kulcsa – kiesik kezemből. Hagyom. Nem nyúlok utána. Szomorúan nézek körbe. A felhalmozott liliomoktól lépni is alig tudok.

 - Szép – mondom ki utolsó szavaim. – Olyan... Lélegzetelállítóan.

/2013.06.18/

*****

Nyugvó lelkem tengerére ért

Pillantásod, keresve fényt

A mélység víztükre alatt.

Sugara lényembe szaladt - 

Felbolygatva cseppjeim,

Hullámzó sejtjeim

S szívem szomorú csendjét.

Jég-szigetek olvadtak fel.

Óceánom bús, végtelen

Éjén virradt gyönge hajnal,

Szelek sírtak zúgó zajjal -

Álom vagy valóság ez,

Mit új énem érez?

Most csak a kétely dalol.

/2013.12.23./

*****

Zúzmarás, hajnali tél magánya

A zaj, lényem remény-bányája.

Gyöngyszínű lég fogja át a várost,

Akár egy apró, füstölő zsákot -

Az örökkévalóság lépi át

A megfagyott, lelketlen fenyőfát.

A táj dallama kísér utamon;

Minden percét varázsként kutatom

S a haldokló érintés foglya lesz

A sírokat éltető fáradt nesz.

A pillanat szülötte megragad

S rám: az éji éden cseppje szakad.

/2013.12.14/

*****

Kérdések sora zúg a fejemben. Millió kérdőjel - a választ a jövő adja majd meg. A bizonytalan jövő, ami, bár karnyújtásnyira van, el mégsem érhetem. Teszem érte, de ő lepisszeg, s egyszer gyöngéden suttog, máskor indulattal ordít: "Várj még! Amikor itt lesz az ideje, az összes kérdésedre válaszolok. Légy türelmesebb!"

Így hát várok. Sóvárgok a válaszok után. Hiszen mást nem tudok tenni.

Élek a múltban és vágyódom a jövőbe. A jelen lepereg a szemeim előtt, homályos álomképként tekintek rá. Tudom, hogy a mindent eldöntő tényt a jövő hozza majd el. Egyelőre a bizonytalanság küszöbén állok, a kulcsot keresem szüntelen. Egyszer megtalálom majd - akkor a zúgást a fejemben édes csend váltja fel.

/2012.08.11/

*****

Ida szeme azonnal felpattant a zajra. Hajnali három óra volt. A nő habozott kicsit, hogy felkeltse-e mellette alvó férjét, de úgy döntött, hogy inkább egyedül nézi meg, mi történt. Magára kapta köntösét, és leosont a lépcsőn. A neszt még mindig hallotta, s úgy tűnt, az a fürdőszobából jön. Az ajtó alatt halvány fénycsík szűrődött át, megvilágítva Ida magabiztos arcát. De ő valójában rettegett, a kilincset nehéz szívvel, félve nyomta le. Lassan benyitott; a törülközők a helyükön, a ruhák a szárítón, Ádám a kádban... Ádám a kádban?

- Édes kisfiam! Már megint mit csinálsz?! - suttogta a nő, és magában felsorolta az elképzelhető indokokat, ami miatt fia ilyenkor itt lehet.

- Fürdök - válaszolta Ádám egyszerűen, és nem értette, anyja min csodálkozik annyira. Hiszen fürdeni ő is szokott!

- De most? Miért?

- Este elfelejtettem. És nem mehetek fürdés nélkül az iskolába! - Ida elmosolyodott. "Apja fia" - gondolta, és felidézte azt a néhány évvel ezelőtti jelenetet, melyben László szintén hajnalban kelt és zuhanyzott a munkája miatt.

- Szállj ki, megtöröllek - mondta, mire Ádám kajánul elvigyorodott. Biztos volt benne, hogy nem kap büntetést. - Most pedig nyomás az ágyba! Reggelig kitalálom mivel büntetlek meg. Sipirc! - a kisfiú szája legörbült, és elbattyogott a szobájába. 

Pár perccel később Ida elégedetten feküdt le férje mellé.

- Szívem, kivel beszéltél? - motyogta László álmosan.

- Csak a fürdőszoba manójával - válaszolt ő, és álomba merült.

/2012.03.10/

*****

- Már régóta vágytam erre. Végre! Végre repülök! 

A kis bagoly arcán őszinte mosoly jelent meg. Még soha nem érezte magát ilyen boldognak. Anyja és testvérei büszkén néztek rá; ő volt az első a fészekből, aki megtanult repülni.

A bagolyka először csak kisebb utakat tett meg, fáról fára szállt az éj csöndjében. Hallotta a hozzá hasonló éjjeli állatok neszét, de nem foglalkozott vele. Az égen a telihold ragyogott, megvilágítva a kis madár útját.

Aztán hirtelen elöntötte a némaság az erdőt. Keserű, kétségbeesett csönd volt ez, mely minden percben a halált hirdeti.

A bagoly megijedt. Rettegve próbálta irányítani szárnyait, de azok nem engedelmeskedtek neki. Zajt csapott és rémült huhogásba kezdett. Egy nagyobb, portyázó madár csapott le rá éles karmaival.

Néhány perc múlva az erdő ismét megtelt a szokásos éjszakai hangokkal, de ezt az áldozat már nem hallhatta.

/2012.10./

*****

Néhány percig ismét magával ragad a magány.

Néhány percig ismét érzem azt, hogy egyedül vagyok. 

Néhány percig ismét sírnom kell.

Néhány percig ismét tudom, ki vagyok.

Néhány percig megőrjít a tudat, hogy nem lehetsz velem.

Néhány percig tudom, hogy semmit sem jelentek neked.

Néhány percig érzem, hogy múlik az idő.

Néhány percig azon tűnődőm, mennyire szerettelek. 

Néhány percig viaskodom magammal.

Néhány percig nem tudom eldönteni, mit érzek most irántad.

Néhány percig magával ragad az ár. 

Néhány percig úgy érzem, fölösleges léteznem.

Néhány percig megadnék bármit, ha szeretnél.

Néhány percig irigy vagyok mindenre és mindenkire, aki a közeledben lehet, hozzád érhet, beszélhet veled.

Néhány percig a múltban élek.

Néhány percig a felvillanó emlékképek a testembe szúrnak.

Néhány percig a könnycseppek végigfolynak arcomon.

Néhány percig a szívemre keresek sebtapaszt; ám rájövök, csak te lehetsz gyógyírja sebemnek.

Néhány percig boldog akarok lenni - veled.

Mindezt nem tovább: csak néhány percig...

/2011.04.25/