Könyörület

S u p e r n a t u r a l.

Feldúlt reakciófic formájában megérkezett ide is a 10x22 vége. Dean, Cas, bunker és három hulla.

Avagy hatalmas spoiler a legfrissebb részhez.

Dean, életem, mi a büdös francokat csinálsz mostanában? :(

Félek nagyon, mi lesz még itt.

Fogadjátok annyi haraggal, csalódással, dühvel és angst-csomagokkal, amikkel a sorozatíróktól kaptuk ezt a jelenetet.

{ Ábel is így nézhetett ki halála óráján. Gyönyörű arcán skarlát pöttyök, szemének fénye könyörgő, alázatos gyémánt. }

Mert a barátod vagyok, Dean.

Az ereiben dübörögnek Castiel szavai, arcán végigfolynak azok a fémes hangok, folynak, folynak egészen az ujja hegyéig, a padló koszos csempéjéig, folynak egészen az angyal fényes tekintetéig.

Könyvek csörömpölnek, szárnyak sírnak, csontok roppannak a súlyos ütések alatt.

Nekem kell majd végignéznem, ahogy lemészárolod a világot.

Az állán végigcsordul a vér. Lelke remeg, hangja mégis kemény.

Évmilliókat élt és évmilliókat fog. Bordája alatt hordja az emberiséget, tüdeje ritka zsoltárokat rejt, gyomrában ősi históriák.

A Pokol lovagja, Káin örököse a rakásnak dobja. Rongybabaként, tehetetlenül fekszik. Rongy – ez ő; és ez az egész univerzum. Rongyok vagyunk. Mindig azok leszünk.

Az a Dean, akit én ismerek, nem ölte volna meg azt a fiút.

Karjai közt fogja a barátja kölcsönbevett testét, s a megszokott gyengéd érintések helyett kemény pofonokkal sújtja azt.

Harag vonaglik végig testén.

Tűz égeti torkát, nyelve alatt küzdenek a kiáltások.

Dean. Elég.

A szoba vöröslik az ártatlan vértől.  

Az angyaltőr ezüst csillanása zavarja meg lelkiismeretét. Látja, látja a bűnöket azokban a kék szemekben, és tudja, de még mennyire, hogy tudja – ezek csak tükrök.

Bűn tekergőzik alkarján fölfelé, miként a kígyó az alma felé; miként az áldozat tüze az Úr felé.

Ábel is így nézhetett ki halála óráján. Gyönyörű arcán skarlát pöttyök, szemének fénye könyörgő, alázatos gyémánt.

Castiel pillantásában magában hord mindent, ami Dean – és ő tudja ezt.

Kérlek.