Egy kétéves versikém, melyről később kiderült, hogy ütemhangsúlyos is :').
A hátterében egy plátói szerelem áll. Visszagondolva nem is tűnik olyan rossznak, hogy végül nem lett semmi.
{ Gyenge erőd vonzott vadul, / Hiányod csendjén törtem át; / Szívem tőled nem szabadul, / Sötétben is téged lát. }
Nyári éjek forró dala
Nem várt engem soha haza.
Ködös emlékként hívtalak,
Míg el nem jött a virradat.
Gyenge erőd vonzott vadul,
Hiányod csendjén törtem át;
Szívem tőled nem szabadul,
Sötétben is téged lát.
Ártatlanul volt veszélyes
A láng, mely bennem feléledt,
Mely perzselte fagyos vérem,
Mint hazug győztest az érem.
Végtelen folyókon keltem
Át érted. Miért nem érted?
Ha narancs tűz eszi testem,
Tudd: úgy tettem, ahogy kérted.
Szeretem ezt a verset. Meg így átérzem. És a saját esetemben is azt mondom, hogy nem olyan rossz az, hogy nem lett semmi :D
VálaszTörlés"Ködös emlékként hívtalak,
Míg el nem jött a virradat" és azt hiszem ő a kedvencem. Szép és őszinte gondolatok :)) Még, verseket még a drága népnek
Ugye? Utólag könnyű bölcsnek lenni :') akkor meg hogy beleéltem magam az egészbe.
TörlésNagyon köszönöm a hozzászólást, ha tudok, hozok még ;) (illetve néhányat betettem már a "Saját kis sztorik" fül alá is. :D