W e l c o m e t o N i g h t V a l e.
Megérkeztem ebbe a fandomba is, jeej! Ráadásul az első cecilos ficem elég lehangoló, de nézzétek el nekem.
s megbonthatatlan rend szerint, / mint űrben égitest, kering
/ a lelkemben hiányod.
A történet az 50. rész körül játszódik.
{ Carlos nem beszél magáról és nem kérdez Cecilről. A csodálatos, idegen sivatag bűvöli, új csillagképeket vizsgál, és hegyek létezésében hisz. Kinyílt előtte egy új világ, és, bár szeretné benne Cecilt, az új kísérletek elragadják érzelmeit előle. }
Az éjszaka árnyai veszik körül.
Nincs teljesen sötét; a gyönyörű, kegyetlen hold nézi őt az ablakon át. A
lakásban könnyű, indigó köd úszkál lustán, a falak halkan szuszognak. Nyugodt a
város és nyugodtak az éjjeli fények is.
Cecil Palmer is nyugodt. Ereiben
lassan csordogál az alkohol, arcán a könnycsík párává olvad a forró éjjelen. Tudatát
a homály békés felhője ringatja félálomba. Ernyedten fekszik az ágyon, karjai
kitárva, szemei behunyva, és csak létezik. Próbál
létezni. Igazából nem is hisz a létezésben igazán. Sosem tette. Vegyük például
a házat, amit mindenki lát, és mégsincs ott. Nem létezik, de laknak benne. Mi
van, ha mi sem vagyunk itt? Mi van, ha csak elképzeljük egymás jelenlétét, a
magunk jelenlétét?
Cecil annyira biztos volt Carlosban,
hogy sohasem gondolt arra, hogy egyszer a jelenléte hiánnyá válhat. Carlos volt
a biztos pont, akiről beszélni lehet a rádióban, akiről álmodozni lehet a
kormány által kirendelt rémálmok előtt, akivel randizni lehet Big Riconál, aki
elmondja neki az újabb tudományos felfedezéseit. És Carlos most nem volt
mellette.
A telefon új hangüzenetet
közvetít a másik sivatagból, a másik dimenzióból, a másik életből. A másikból, az
érdekesebből, abból, amelyikből a világ legszebb tudósának esze ágában sem volt
hazatérnie.
Hiszen Night Vale az ő otthona
is, igaz? Carlos a városhoz tartozik, a tudóscsoporthoz tartozik, Cecil
lakásába, ágyába, éjjelébe és nappalába, karjaiba tartozik. A labor most üresen
áll, a kémcsövek nyomasztóan bűzölögnek, és a jegyzetek elhagyatottan sírnak,
mikor Cecil rájuk néz. A gépek elvadultak, a szerszámok megszöktek, a káosz
hatalmas és rendíthetetlen. Cecil már nem jár oda, amikor a rádióadás
időjárásra vált. Már nem jár sehova, csak, ha muszáj.
A telefon ontja magából a
karamellaédes hangot, és Cecil nem bírja tovább hallgatni.
Az éjjeli égbolt még mindig
ugyanaz, mint mindig is volt. A fények szabadon szállnak házról-házra,
ablakból-ablakba. Az Arctalan Öreg Hölgy még mindig ott él mindenki házában.
Semmi sem változott – semmi, mégis minden.
Cecil nem küld hangüzenetet
Carlosnak. Nem tud mit mondani – hiányzol, hiányzol
- , és nem tudja, mit szeretne hallani – jövök, jövök. Cecil szereti Carlost, de szereti Night Vale-t is. Menne is,
és maradna. Élne és meghalna.
Carlos nem beszél magáról és nem
kérdez Cecilről. A csodálatos, idegen sivatag bűvöli, új csillagképeket
vizsgál, és hegyek létezésében hisz. Kinyílt előtte egy új világ, és, bár
szeretné benne Cecilt, az új kísérletek elragadják érzelmeit előle.
Az indigó köd magába falja az
üres üvegeket, és Cecil lelógó ujjait emészti lustán. Cecil nem törődik vele,
nem törődik azzal, hogy alvást kéne színlelnie, mielőtt a Seriff titkosrendőrségének
fel nem tűnik, hogy nem táplálja magába az aznapi rémálom-adagot – Cecil ébren
van, és sír, zokog.
Carlos hajának érintése, ajkának
íze, bőrének illata a múltba tűnik, vagy a jövőbe. Cecilnek hiányzik Carlos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése