Perselus csókjai

H a r r y  P o t t e r.

Perselus/Regulus, mint az évezredekkel ezelőtt megígértetett. 

Esküszöm, nem akartam ebből egy ilyen sötét dolgot írni, tényleg nem, csak hát így alakult.

Erősen hurt/comfort és angst.

Zene mellé: ♪

{ A tó tündérei marokra fogták gyönge lábait, lehúzták, egyre lejjebb, vizet lélegzett és vizet látott. Víz volt a világ, és ajkán még tűzként ült a csók. }

Az éjszaka zöld árnyakat vetett a hűvös pincefalakra, a klubhelyiség csendes ötletektől égett. A kandalló előtt két sötét sziluett suttogott.

Perselus ekkor már tizenhét éves volt. Perselus karját ekkor már a Sötét Jegy bélyegezte. Perselus ekkor már úgy érezte, végre tartozik valahová.

Regulus tizenhat volt, az ő karján ugyanaz a jel ült méltóságteljesen. Regulus azt hitte, ez köti össze őt Pitonnal, ez köti össze őket a szerelmükben.

- A Nagyúr büszke ránk – suttogta Regulus; smaragd szemei smaragd lánggal lobogtak, hangját tompította a titkos lelkesedés és az éjjeli csend. Félénken tekintett kedvesére, s még félénkebben fűzte össze ujjait az övéivel.

- Bizony, lehet is – válaszolt ő halkan. Ezen az éjjelen keserűsége nem kísértette, szomorúsága pupilláiban lassan köddé olvadt. Gyerekkora óta tartó magányát, társtalanságát megsemmisítette a tetoválás. Úgy gondolta, ez a pillanat a legszebb, melyet valaha átélt.

Nem beszéltek többet; nem volt rá szükség. Pillantásaikkal osztoztak az örömön, érintéseikkel olvasztották fel egymás múltját, bánatát, könnyeit.

A tűz megnyugtatóan pattogott előttük, miközben lassan mindenki más felszállingózott a hálószobájába. Ketten maradtak, s a néhány festmény idős varázslói és boszorkányai is elszenderültek.

Késő volt már, tudták ezt mind a ketten.

Késő volt már, majd még később, és végül nekik is el kellett búcsúzniuk egymás társaságától. Perselus ajka hidegen parázslott, Regulus megborzongott tőle.

Piton csókjai hűvösek voltak, maróak, és mérgezőek. A szerelem, a vágy cseppjeit oltotta bele a fiatalabb fiúba.

Regulus csak szomjazott, szomjazott ajkai után.

Regulus Black szomjazott a keserű méreg után.

Regulus itta a mérget, kortyonként csókolta le a fenséges pohár szájáról, mintha csak egykori kedvese ajkának hűvösét érezné. Látta jól, igen, látta, bal karján a szerelmük pecsétjét, látta jól és látta Perselus sötéten fénylő pillantását, igen, érezte őt, ott volt, igen, ebben biztos volt.

Perselus, csak még egyszer csókolj meg, csak még egyszer, csak még

De Perselus nem mozdult meg, Perselus fényből volt és gondolatból volt, és nem volt ott, nem, biztos, hogy nem volt ott.

Perselus, kérlek, gyere, miért nem vagy itt, szükségem van rád

Gyomrát marta és tüdejét szaggatta és torkát égette Perselus mérge, a csók, a pohár kortyai. Nem tudta, mit érez, nem tudta, hol van, de tudta, hogy Perselus most nincs vele, hogy Perselus most nagyon messze van.

Perselus, gyere már, könyörgöm

Gyere el értem

A tó tündérei marokra fogták gyönge lábait, lehúzták, egyre lejjebb, vizet lélegzett és vizet látott. Víz volt a világ, és ajkán még tűzként ült a csók.

A tó tündéreinek fekete szemük volt, jeges pillantásuk volt, bőrük hideg volt és fehér, sötét hajuk a koponyájukra tapadt, és Regulus értette, és rögtön tudta.

Tudta, hogy Perselus kíséri a mélybe, Perselus húzza sovány karjait, Perselus az, száz és ezer Perselus.

Regulus Perselus csókjával üdvözölte a halált.