S u p e r n a t u r a l.
Küldöm sok szeretettel Macy-nek ezt a kis fluffot. Dean, Macy, ősz, pite. Kell ennél több?
{ Egy mogyoróbarna szempár fürkésző pillantásai futnak át a férfi megrongált, szenvedő lelkén. Lassan gyógyuló sebek fagyos zakatolása. }
Halott esőcseppek dobbannak rá a kietlen betontengerre. Pergő szürkeség
lélegzi bele magát az őszbe, míg az izzó falevelek tovalépkednek a város
millió labirintusán. Poros bakancs talpa alá ragad a sár. A kósza
nevetést fuvallatával viszi a szél, viszi, viszi át a délután peremén,
viszi át az univerzumok csillagkapuján. A pislákoló fények
meg-megállapodnak a göndör, szőke tincsek csigáin, elmélázva
belecsavarodnak, majd fuldokolva törnek új utakat maguknak vissza a
valóság árnyaiba.
- Nem, te bolond. Nem is ezt mondtam – a lány hangja bársonyként
gurgulázik a férfi hallójárataiban. Tavasz-zöld szemek kísérik
figyelemmel a női kezek apró rezdüléseit. Zavart félmosolyok, hideg
érintések, fáradt pillantások, halk, kopogó léptek elhaló zaja. Két
örökkévaló élet halvány találkozása.
Édes, kellemes piteillat. Betérnek. Csendben elmotyogott angyal-imák,
alacsony mennyezet, magyalfa. Esőpöttyözte üvegablakok fényes
tükörlapján felfedezett, valósnak hitt igazságok összevisszasága. Egy
kacsintás, kettő, és fogy a levegő. Nedves ajkakon csüngő süteménytészta
kiáltásai. Egy mogyoróbarna szempár fürkésző pillantásai futnak át a
férfi megrongált, szenvedő lelkén. Lassan gyógyuló sebek fagyos
zakatolása.
- Köszönöm, Macy – suttogja Dean, ahogy villáját nagy gonddal az üres
porcelántányérra helyezi. Nem néz félre. A rádió egyre csak búg, rég
elfeledett dalait talán senki sem hallja. Égő gyertya jellegzetes
éj-illata tölti be a kettejük közti teret.
Egyik kéz a másikban. Két lélek – egymásban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése